A kezdet

1995 szeptember, Sevilla

Végre ott találtam magam abban a csodálatos mesevilágban amely mindenkit elkápráztat, mert Sevilla egy valóságos kis ékszerdoboz a maga szűk kis utcáival, hangulatos teraszaival. Minden kávézó falán látható a Szűzanya és a Krisztus képe friss rozmaringcsokorral díszítve. Az ottani cigányok szerint a rozmaring szerencsét hoz, osztogatták is úton útfélen pár " duro"ért.

És mosolyognak az emberek.

Reggeltől kezdve kellemes zsongás és pörgő forgatag, munkába menet megállnak kedvenc bárjukban, ahol a bárpultnál állva fogyasztják el a kávét és a pirított vajaskenyeret. Én három egymást követő reggel ugyanabba a bárba mentem, ezért a pincér már ismerősként üdvözölt és azt is tudta, hogy erősen, kevés tejjel , nem forrón szeretem a kávét. Pár nap alatt össze haverkodtam egy társasággal akik segítettek albérletet keresni mert addig egy panzióban laktam és féltem hogy elfogy a pénzem, tehát jártuk a várost, de csak rossz és drága helyeket találtunk .

Nagyon sok helyet néztünk de hát igazándiból midegyik elég riasztó volt, sötét nappalikból nyíló szobák, ezekben három négy ágy melyeket lehetett volna bérelni méregdrágán, fura tekintetű házinénikkel. Volt olyan szoba melynek ablaka sem volt.

Első nyolc napom így javarészt a lakáskereséssel telt el, ráadásul az akadémia ahová elvileg be szerettem volna iratkozni nem igazán tetszett mert tanítás csak minden harmadik napon volt. Egy órán részt is vettem mely nem szólt másról mint két karunkat első pozícióban tartani és egy testes, nagyképű hölgyemény vezényletére néha-néha felemelni.

Tehát nyakamba vettem a várost és elhatároztam, hogy valami komolyabb intézmény után nézek. Mondjuk nem igazán jártam sikerrel mert spanyol nyelvtudásom elég csekély volt még akkoriban. Turistavízummal, kevés anyagi hátérrel rendelkeztem és flamenotánc előképzettségem sem volt, kezdő kurzusok pedig csak gyermekek részére indultak.

Aztán elvetődtem a községházára / Ayuntamiento, Consejería de Cultura / és ott sem tudtak semmi érdemlegeset mondani én meg már fáradtan a sok csatangolástól mondtam a velem szembe ülő nőnek hogy - "úgy érzem itt nem is lehet komolyan tanulni, nem ismerek itt senkit, mindenki küldözget ide-oda, elegem van!-

A kis törékeny, kékszemű asszony hosszan nézett rám az asztal mögül, tekintete pár másodpercig fürkészett, majd így felelt:

-Neked nincs itt családod? Nekem van öt gyerekem, ami azt jelenti, hogy általunk neked is jut itt család. Holnap várunk ebédre.

És így is lett,

Őt a továbbiakban Mardre Pilárnak hívtam, barátnőim lettek lányaI: Marisa, Pilár, Sonsoles. A fiai pedig David és Fernando, két nagyon nemes lélek.

Fernando, az apa is teljesen elfogadta a tényt hogy lett hirtelen egy új bejáratos személy a házában. Vele mindig meg volt a három lépés távolság, de mindig kedves volt hozzám.

Hozzájuk bármikor mehettem, náluk bármikor aludhattam, ők ott voltak nekem.

Szépen lassan minden helyre áll, minden a helyére kerül csak bírd kivárni és közben élvezd az életet-mondják az ottaniak. Milyen igazuk van mert árral szemben görcsösen úszni nincs értelme, időt kell adni mindennek. Az én életem is kialakult szépen lassan, mert lett hol laknom, elkezdtem járni az akadémiára, esténként mindig hívtak valahová vagy sörözgettünk a Plaza San Salvadoron. Szépen beszéltem már spanyolul is, egyre jobban megértettem az andalúz szóvicceket. Napközben tánc, délután tánc, szabadidőmben a könyvtárat bújtam hogy a flamenco kialakulásáról, eredetéről tudjak meg minél többet.

Az akadémiákon többnyire a koreográfiákra helyezik a hangsúlyt és elég passzív tanítás folyik ami azt jelenti hogy, ha valaki fizet akkor járhat, viszont ahhoz hogy az órán haladni tudjon és ne maradjon le, az első időben nagyon sokat kell gyakorolnia a technikai részt .Tükör elött állva több órán keresztül a lábtechnikai gyakorlatok...planta-tacón, planta-tacóntacón,sincopao....stb

Ezt mindenki magáért csinálja és azért, hogy az órákon minél jobban a koreográfiára tudjon összpontosítani, és technikailag minden lépést ki tudjon ütni.

Az én utam elég rögös volt mert bekerültem egy kezdő csoportba de ott már mindenki jó pár éve táncolt. A csoportok zöme külföldiekből állt, a helybéliek pedig behozhatatlan előnnyel rendelkeztek hiszen ott születtek tehát van egy természetes ritmusérzékük, a fülük rááll a zenére. Eeleve sok ritmust tudnak a lábukkal kiütni, kéz és kartechnikájukon pedig jóformán csak csiszolgatni kell.

A Manolo Marín akadémián Javier Cruz-hoz jártam elöszőr. Nagyon sármos, 30 év körüli fiatalember akibe többen belé is szerettek, mert bár sevillai férfiakhoz híven nem túl magas emberről lévén szó olyan erős karizmatikus egyén volt aki mindenképp megérinti az embert. Ők azok az emberek akiket vagy nagyon nem szeretünk, vagy rögtön fatális szerelem. De hát Javi épp a napokban vett feleségül egy fekete hajú, kreol bőrű gazella alkatú,  büszke ltartású ányt, ( Maria Angeles Gabaldón) akivel együtt felléptek egy Los Gallos nevű helyen és Javi elmondása szerint mikor elősször megpillantotta, rögtön feleségül is kérte. Innentől kezdve Javi személye még romantikusabbnak, enigmatikusabbnak tűnt, ennek ellenére egy pár babaarcú, mindig talpig sminkben, átlátszó pólóban táncórára járó német és ameriakai tanítvány még jobban bekeményített az órákon hátha..

De hát a tanár csak osztotta a compást kíméletlenül. Kőkemény technikázás 45 fokban pici teremben ventillátor nélkül, mert az fogyasztja az áramot. zuhanyozni sem lehetett óra végén mert Andalúziában mindig spórolni kell a vizzel.

María Angeles Gabaldon szintén bejárt a kezdő órára uracskájához tanítványnak ráadásul a mi kezdő csoportunkba. Mindig egykedvű arccal csinálta a koreográfia lépéseit nagyon kecsesen, mégis olyan erővel, hogy sótlan arckifejezése ellenére is mindenki őt nézte, hátha ellesheti titkát : hogy tudta ezt a jóképű flamenco táncost megkaparintani?

Szerintem a karakteres arcú déli szépség tisztában volt már akkoriban a képességeivel és elfogadta magát olyannak amilyen.

Ha táncóra van, akkor be kell öltözni az izületek védelmében, macskanadrág, gyakorló szoknya, tornadress, rá egy régi hosszú polo hogy legyen mibe törülni az izzadságot ..ennyi.

Egyik alapvető különbség a külföldi és a helyi tanítványok között ez, hogy a külföldiek fodros,majdhogynem fellépő szoknyában, nagyon nekivetkőzve táncolnak az órán, a helyiek pedig inkább beöltözve.

Én inkább a heyiekkel kerestem a kapcsolatot, figyeltem őket, bár ők nem nagyon voltak nyitottak ami talán érthető is valamilyen szinten, hiszen az Akadémiára rengeteg külföldi jár, ott tartózkodásuk mindig pár kurzusig tart, egyértelmű hogy ezért nem köttetnek nagyon bensőséges kapcsolatok. Emberek jönnek mennek esetleg jövőre visszajönnek majd megint akkor már könnyebb kicsit közelíteni, barátkozni.

Nekem ilyen szempontból könnyebb volt hogy nem voltak magyarok mert így rá voltam kényszerítve hogy minél hamarabb megtanuljam a nyelvet, ráadásul az Andalúzt és mivel szinte rögtön csak Sevillaiakkal barátkoztam ezért rögtön fel kellett venni az ottani szokásokat, egyszóval alkalmazkodnom kellett az életritmusukhoz, szórakozási formáikhoz, ebédidejükhöz, nagyon hosszú sziesztákhoz, ahhoz hogy ha találkozót beszélsz meg, nem szabad problémázni azon ha egy pár órát késik az illető, sőt jobb ha te is elsajátítod a késés képességét ha nem akarsz mindig csalódottan valamelyik tér bárjában, vagy valamelyik sarkon ténferegni amíg megérkezik.

Lehet rohanni, stresszelni, túlhajszolni magad, de lehet mosolyogva, jókedvűen, ráérősen is felépíteni a mindennapokat. Ezt is ott tanultam.

Ha valaki meghív ebédelni a házába, akkor teljesen felesleges műudvariasságot színlelve ebéd után a sivatagi hőségbe hazarohanni, hanem inkább egy jót enni, bekapcsolódni a beszélgetésbe, érdekes anekdotákat mesélni, segíteni kávét főzni, és a hűs, elsötétített szalonban a díványon, a népes családdal egy kis sziesztát saját magadnak is megengedni

Innen visszatekintve tényleg mókás az ottani teljesen hétköznapi szitu, hogy mindenki, a vendéget is beleértve bóbiskol egy fél órácskát a szófán, de nekem hiányzik.

Barsy Laura